Te, aki
Annyira szereted a virágot,
A rózsát, szekfűt, tulipánt-
És a vadvirágokat:
A sóvirágot, a szarkalábat.
Te, vajon
Megkérdezted-e őket,
Ők szeretnek-e Téged,
És rajtad keresztül
Az emberiséget?
Hiszen te is virág vagy,
És nagy-nagy virágbokor
A te néped.

Járatlan útakon ki jársz,
S keblet viharra, vészre társz,
Örömtől idegen,
Ki vagy te bánat embere,
Mi sorsnak üldöz fegyvere,
Hogy bolygsz vad bérceken?

\'Hagyj bolyganom vad bérceken,
Hagyd dúlni a vészt keblemen:
Én bujdosó vagyok;
Kietlenb itt e puszta szív,
Zajosb a vész, mely benne vív:
Fájdalmim oly ...

Mi leszel ha nagy leszel,
kérdé tengernyi ember.
Erre mást nem felelhetek,
csak hogy remélem ember leszek.

Mert számomra nem mind ember
ki az utcákon jár s kel.
Van ki papnak, szentnek való,
és olyan is ki bitófára adható.

Van ki megy a tömeg után,
és van ki a saját útján jár.
Páran hazugságban élnek
és néhányan halva ...

A havazó télnek szele kezdi lezárni folyóink
Árjait, és jegesűl a hegyek ormin hava.
Már a címeres Híd nem rengeti annyi utasnak
Tagjait, hol kocsizott Pest s Buda kénye szerént.
A Duna szőke vizén nem eveznek el annyi hajósok,
Őket is a télnek mord szele rettegeti.
Partra tolatnak hajók, csikorogva körűltök haladnak
A jegek, ...

Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.

Amely hitet ád
A had fia, büszke, nem őrzi;
Meghajtja lovát,
Nem nézi nyomát,
Bár azt hive tört szüve vérzi.
Elvetve, magamban, erőm ...

Láttam kelni serény lován
Honnomnak szomorú halmain a nemest.
Láttam, mint emelé vasát,
Rettentő tüzesen a magas ég felé.
Romlást hinte komoly szeme,
Arcán bú lebegett és kitörő boszú,
Biztos lépte előtt halál,
Pusztúlás, s azután csend, nyugalom terűlt.
Ekképen közelít nehéz
Felhőjében az ég gyors tüze ...