Az ember csodálatos teremtmény,
megtalálható benne számtalan erény,
egyben büszke és szerény,
egyben gyengéd és kemény.

Tudását olykor mások javára használja,
sokszor csak ostoba önző pusztításra.
Oly sok szépre képes lenne,
ha néha saját céljairól megfeledkezne.

Pusztítani oly sokat tud de alkotni oly keveset,
erdőket ...

Elmentél és magaddal vitted az ihletet,
hiába állítom bőszen csatasorba a rímeket,

Fáradt kiégett gondolatok akár a kiszáradt tavak,
nem jönnek már hozzá úgy a dallamos szavak.

Akár a hajnali köd gondolataim lassan eloszlanak,
mint ódon kopott selyemszalag lassan szét foszlanak.

Fáradt magányos gondolataim csendben szunnyadnak,
üres ...

Nézd hát, amint egy vak ember sír,
talán ő jobbnak látta ezt a világot,
mint amit ártatlan lelke még elbír,
könnyei elmossák a millió szilánkot.

Ízzé porrá zúztunk lassan mindent,
háborúink zaját halálhörgés váltja,
önző lényünk nem ismer már istent,
még egy vak ember is tisztán látja.

Sűrűn hullajtja most értünk ...

Régi megkopott padokon,
omladozó ódon falakon,
vörös téglába karcolva,
szerelmükért bátran harcolna.

Az öreg tölgy tövébe,
nevük bicskával bevésve,
szerelmükből ránk maradt jelek,
kísérnek bárhová megyek.

Mozaikdarabkákból összerakni a képet,
és meglátni benne a szépet,
egy szerelem története két lélek, ...

Gyakran hazudunk a gyermekeknek,
elhitetjük velük, hogy szörnyek nem léteznek.
Ártatlan lelkük elől elrejtjük a világot,
ébren tartunk bennük egy jóhiszemű álmot.

Pedig szörnyek léteznek, bennünk élnek,
megpróbáljuk elnyomni mélyen, néha mégis visszatérnek.
Honnan ered ez a kegyetlenség? Ilyen lenne maga az élet?
Gúnyosan felvillantva ...

Egy asszony arcát látom ha behunyom szemem,
talán anyu az, mintha szólna valamit, majd elfordul...
Olyan régen volt, szeretnék de nem emlékezem,
elmosódó képek a fejemben napról napra eltorzul.

Mondani szeretnék valamit amíg még emlékezem,
míg nem tűnnek el mint azok az arcok,
mint azok az emberek álmaimban, néha azon elmélkedem...
léteztek ...