Szeretném feledés homályába burkolni
múltba kövült volt-létedet,
rá gondolok, megremegek,
emlék-fátyol őriz nekem,
pedig
azon az őszön
elrejtettem.
Megtalálnám, mit éreznék?
Megbánással semmire sem mennék,
maradjon elsiklott életem felett,
nincs menekvés,
mégis
neszek kukucskálnak kíváncsian,
láthatatlanul is ...

Arra születem én,
a dobpergés szürke ütemén
eltüntessem a tegnap tetemét,
hullámzó vizeken,
veszélyes kövek között
sebesen evezzek.
Arra születem én,
küzdjek kenyérért,
betevő falatért,
tavasszal reméljem
lesz segítségem, aki
átvészeli velem
a hóval befújt ablaküvegem,
ám arra születtem én
hónom alá ...

Hogy mit látok - hallok,
az szinte attól függ,
hol állok, illetve,
hogy ki vagyok. Eskü

alatt vallom, én nem
félek az árnyaktól,
...

Elképedve s irigykedve olvasgattam egy régi
antológiának esszéit, beszédeit és
vitaindítóit, amely olyan irodalmi
kötet, amiben egyedülálló meglepetés

ért: a letűnt korok nagy írói elegánsan,
fantasztikusan és gondolatgazdagon tudtak
fogalmazni, s emellett rendelkeztek, nem mással,
mint a csevegés tehetségével is. Indulat

és düh ...

Egybeforr az ég a földdel,
villámok cikáztak körülöttem,
egynek sikerült eltalálni,
testem fáklyaként égett,
bevilágítottam hegyet, völgyet,
az Apokalipszis lovasainak
utat mutattam,
ameddig én akartam,
lovaiknak sebes lábát
kettétörtem,
addigra kialudt tüzem,
szebb lettem, mint valaha,
erőm nem hagyott el ...

Semmi sem olyan szeszélyes és
változékony, mint az érzések,
gyermekkorom végigkísérték
a folyamatos meg nem értések,

Ilyetén megtanultam korán
élvezni saját társaságom,
annak fényében, hogy én olybá
az lennék, aki – a láthatáron

nem volt senki! – biztosan kitart
mellettem életem végéig...
Elfogadtam önmagam, így ...