Arany, pompa, csillogás
nem kell nekem.
Adjátok meg
ami jár!
Álmaimba köptetek!
Nincs se utazás,
se színház,
se körém gyűjtött csöppségek rohanása
tengerparti homokvárban.
Mellemre ült
a félelem:
magamért is
másokért is,
szeretteim: főleg
értetek.

Keletről:
a Nap kukucskál
Nyugatról:
az eső ömlik,
kettő között,
dideregve ázok, fázok,
Délről:
nem jön meleg
Északról:
a jégkorszak meg
rám-köszöntött.

Állj meg Idő!
Hova sietsz?
Még egy kicsit
hagyd velem a ragyogást.
Nem hallja meg
kérésemet!
Nem akarja!
Nem létezik:
nincsen Idő.
Nyugovóra készülődő hűtlenséggel
itt van már a
nincsen Idő:
csilingelve,
rejtelmesen,
kegyetlenül,
nem kímélve
hideg szelet
hirdeti.
Piros-sárga leple alá,
te látod azt ...

Nő vagyok,
ki
három férfi
erejével
éltem meg az életet.
Harcot vívtam
másokkal és önmagammal,
oroszlánként küzdöttem,
fájdalmaim
emlékleplét
a világűr nyelje el.
Legyen erőm
végigélni
hátramaradt életem.

Amikor még beszélni tanuló
babaként igyekeztem, az anyai
szó számomra olyasfélét jelentett,
mint felnőttnek az álom, valaki

...

Munkás a neved, nem állampolgár,
szeptember söpör, arcod őszi sár!
Rogyásig űzöd a döglött vadakat,
zsebed likas fazék, nyúzott kakas.

Vagy a kövér halál, vagy gebe élet!
Hát idáig fajult a család-szemlélet!?
Dolgozz, még ha vér mordul szívedből!
Vágd még a vasat is, mert: Van más tőr!

Tágasabb az erdő, szabad a virágos ...