Ember-bútorok. Bútor-emberek.
Árny-ujjhegyekről fénycsend elremeg.
Anyag-lélek és bús lélekanyag.
Egyesül sok siető pillanat, -

s mily gyorsan! de olykor, álomhibán
átcseng fehér szenvedély-porcelán,
majd huhogás hull süllyedt fák felett,
s megrázkódik rokkant ablakkeret.

Karosszékben, mikor senki sem ül:
bele a bánat fáradtan ...

Napgyümölcsök édespiros színében
álommanók hevernek félig ébren.

Álommanók. Most álmos a varázslat.
Eltűnődnek kékcsendű kártyavárak.

Tükrös meséket villant fel a távol.
A csöpp fűszál szól tagnapi-magáról.

Most életem is hever félig ébren.
Az életem, amelyet nem is éltem,

csak szívem írtam, árnyra fénnyel ...

Jaj, de jó! Esik! Oly hosszú aszály után végre esik!
A szomjas Föld minden egyes cseppjét mohón elnyeli.
Ámde a gyilkos szárazság elképesztően nagy.
A víz a földről úgy eltűnik, hogy tócsa nem marad.

Élvezem az eső finom illatát,
amely a párás légkörön hatol át.
A növények hálásan felélednek.
Örülnek a rég volt eső eljöttének.

A fák, bokrok, növények
álomba meredten néznek
a krémszínű, felhős égre.
Szél nincs. Csak esne már végre.

Friss a levegő. Hideg nincsen.
Egy szarka hangja reccsen.
Elmélkedem a csendes kerten
és megírom ezt a versem.

Valamikor sokat utazó ügynök

voltam. Egyszer becsengettem egy külső

városrészi csendes családi házba,

hol egy vagány srác nyitott ajtót. Tátva



maradt a szám, hisz az egyik kezében

cigaretta, a másikban - reméltem

először, hogy rosszul látok, - no de nem,

egy üveg szilvapálinka volt. Mennem,

...

A rózsák tündérszép völgye
lassan megy a közeledő éjbe.
De előtte még alkony van a tájon,
ezen a kertvárosi világon.

Minden elcsendesül. A Nap már fáradt.
Lenyugodna, de még ásít párat.
Gyengülő fényét küldi e vidékre,
majd mindent befed az éj sötétje.

Az egész környék álomba szenderül.
E csendben csak én verselek ...