Izzadságom hullik a földrögökre.
A barna föld párázik föl sűrűn lihegve.
A fáradt Nap bágyadtan a földön táncol.
Csak az őszirózsa él még a sok múlt virágból.

A végtelenbe ér a rezgő fény nyaláb
s az aranyhíd alámerülő gondolat,
a szikrázó bűvölet és varázs,
fürdőzik a ragyogásban, boldogan.

Míg végig sétál szemem a víz tükrén,a tündöklés útján,
elgondolkodok életem múltján.
Az idő , mint széltől sodort felleg, tovakúszik
s egy nap összeolvad jelen s múlt is.

Most ezüsthíd ...

Lágyan őrizd a szépet
és harcolj érte,
s ha győztél, homlokod törlöd, megérte.
De ha netán vesztettél, se ess kétségbe,
hogy a későbbi győzelme megérje.

De ne légy öntelt, mi neked szép, másoknak nem mindég az.
Ám az idő a nagy, nagy kritikus teheti azzá,
a mai csúnyát széppé, a mai szépet csúnyává,
a mai csúnyával teheti a jövőt ...

A felhők szürke habcukor tengerén
próbál áttörni a nyári napfény,
de egy felhőrongy az útját állja.
Így nem jut el az a nyári tájra.

Az őszinte szavak tompán koppannak.
Vajon termő lelki talajra hullanak?
Lesz-e dús lombú fa a költészetből?
Vagy hogy mi lesz majd ebből, majd csak eldől?

Lesz-e gyümölcsöt termő gondolat,
mely a szavakból lelkekre hat?
Van-e értelme a szép szavaknak?
Lesz-e haszna a bölcs gondolatoknak?

Nem szól hiába a költő?
Vajon szavából fa mikor ...

Álmosítóan száll le az éjszaka
az őszi esőtől ázott, még nedves tájra.
A fákon már csak egy-két elsárgult levél,
a tájon a fákat csípi a szél.
Egy-két madár ül csak az ágakon.
A tél követi az őszt lopva, lopakodva,
decemberi jeges hideget ígérő szele
a lassacskán lehűlő őszi éjbe fúj bele.