Oh hozzád bújok oly gyakran én,
mint a tájhoz hűs őszi szellőben,
lombját sírva hullató platán.

Közben felidézem vidám pillanataink,
eszembe jutnak közös kis apró dolgaink.
Félve remélem, hogy léted soha sem múlik.

Szívem a szíved melegétől felolvad,
belőle a bú minden cseppje kiapad.
Kérlek szíved örökké csak nekem add!

Csoda volt bizony az a sejtelmes éj,
mikor megismertelek, s mondtam, ne félj!
Azóta pedig szerelmünket átjárja a kéj.

Napjaimat te töltöd meg csillogó fénnyel,
otthonom örömteli, felvidító, jó élettel.
Mind ezt neked hálálom hű szerelmemmel!