Kis fehér karácsonyfák:
vadgesztenye virágok.
Április végi szél hoz
piros májusi álmot.

Piros májusok álma
csüggedt szívünkbe lát át,
s hihetetlent mutat meg:
volt Ébredés varázsát.

Már mindjárt itt a május.
Kis gyermek fények nőnek,
megnőnek, nekivágnak
új útnak: nyáridőnek,

s gurul a gerle hangsor,
gyöngyként ...

A Nagy Torony nem épült már. Hadarta
saját nyelvén mind-mind, hogy mit akarna.
Csodás fényszem: a Nap állt meg az égen.
Ámuldozott az összevissza-népen.

Én nem tudom mily varázs vetett véget
építő kéznek, egynyelvű beszédnek,
de jól tudom: nem ezerféle nyelvnek
hatalma hozta el a veszedelmet.

Ma is csak hisszük, hogy közel a messze. ...

Megyünk-e még a roppant hegygerincen
a csillagfényes erdőkön keresztül
az ismeretlen szabadság elé?

látjuk-e még: ívén a messzeségnek
a gyöngyarany nap mint ég újabb fenyők közt
s utolsót lobban - már a tegnapé?

miénk a táj ahol vizek rohannak
végtelen kékbe kitáguló holnap
olthatatlan szomját eloltani

merünk-e majd ...

Alkotóját a vers is elfelejti.
Nem baj. A vers csak önmagát mutassa.
Vers-lelke fontos, és nem az: ki írta,
egy ismeretlen, - vagy József Attila.

Az alkotót verse csak elfelejti:
a világ - ha dicséri is - kifosztja.
Hamis kutyák ugatnak. Hamis ország
fel-felesküszik hamis holnapokra.

Lélek-vers, légy saját csillaggal ékes,
villants tükröt ...

Felmagasodnak mind az árnyak.
Fatörzsek füstként szállnak, szállnak.

Ráköt a pók múlt-fényt a csendre:
csepp csengőin csak lengje, lengje…

Hegytúl-felhőn mesés királylak.
Vöröslenek a rókanyájak.

Utat vesztett folyosó, ösvény
fut a sötét súlyos keresztjén.

Mind szemet huny, aki még látó.
Mosolyog fent Münchausen ...

A formuláktól mindig viszolyogtam:
nem szerettem a matematikát.
Azt vallottam: számokba, képletekbe
mint férhetne a végtelen világ?

Legtöbb képlet rideg gőg, - és nevetség.
Csupán korlátok között mérhetünk.
Mivel mérhető becsület? A szépség?
Jóság? A vágyunk? Véges életünk?

Persze, jó volna képlet a világra:
egy csodás híd a ...