Felkelek reggel, dühös vagyok, beszól a vén majom,
rátekintek az írásra, s egy csettintéssel lesöpröm, ha akarom.
Engem hallgat a tömeg, nem őt, az én szavam a zsoltár,
a kor szellemét én diktálom, te letűnt korú oltár.

Bántott ez a nő. Nem értik? Úgy látszik, játszik, nem játszik.
Azt mondtam: nem játszik! A verdikt megszületett. Repül!
Hisz a kor szellemét én diktálom. Nincs appelláta.
Maga a teátrum vagyok. Én vagyok maga Apollón.

Nem érti? Verekedtem, szavaltam, játszottam,
a közönség lábát nyaldostam.
És még ő firkál nekem, kinek hálásnak kéne lennie?
Lerántottam róluk a leplet: vén kecskék, ősz halántékú parasztok.
Maga a fiatalság: én vagyok. A kor szelleme.
Tisztelet. Kinek? Nekik? Műsorom van. Nézik. Követik.

Ahogy beszél velem. Ki ő?

Cringe.

Mondja meg valaki. Nekem szólni merészelt.
Álltam én a fényben, néztem a hullámzó teret,
igaz, politika, nem színház, de a hírnév így szeret.
Nem érted? Kezdek végletesen feszült lenni, te agg szellem.
Szétzúznék mindent, az ideg átjár mindenem.
A jövő nemzedéke vagyok. Velem van mindenki.
Érzem. Irányítom a pornépet.

Nem. Nem vagyok őrült.

Ugatja a kutya az éji dalát,
csendben üt a fülembe a falakon át.
Még ő is nekem ad igazat.
Látjátok? Mondom: látjátok?
Ja, nem. Halljátok.
Lefordítom, mit ugat. Nektek megteszem,
mint valami hős eposzi lovag.

A függöny lehull.
A nézőtér kiürül.
Elnémul a zaj.
De én még mindig állok. Nem mozdulok. Csak várok.

Válasz? Majd ha akarom
a Jászai-díjad nyeld le szárazon.