A föld határán számtalan nemzet
Éli sorsát: búsat és derűset.
Más nyelven száll az ég felé az ének,
De egy a reménye minden embernek.

Láttam népeket, mint fénylő csillagot,
Mely külön úton járva is ragyog.
S bár másként zeng mindenki beszéde,
Egy ég borul a föld minden népére.

Óh ember, ne kérdezd, honnét jött a másik,
Hisz minden szív fájdalomban ázik.
Arcunkról a könny ugyanúgy pereg,
S egy nap sugara melenget minket.

Ha fekete szele támad gyűlöletnek,
Népek és hazák is összedőlhetnek.
De hol szeretet őrzi még a világot,
Ott béke bont majd újra virágot.

Azt kívánom: testvér legyen az ember,
Bár más nyelven sír, más dal zendül fel.
Mert e sokszínű földi élet mélyén
Az Isten képe él minden szív rejtekén.

Lám, annyi nép jár e bús földi tájon,
Mint esti szél a susogó nyárfákon.
S bár más a dal, mely ajkukról fakad,
Az égbe szállva egy harmóniát ad.

Óh bárcsak az az óra egyszer eljönne,
Midőn nem támad többé nép a népre.
S az emberiség, mint egy nagy család,
Békében járná végig útját tovább.

Akkor majd csendesebb lesz ez a világ,
Nem tépi egymást hit, nyelv és határ.
S a föld, mely ontott számtalan könnyet,
Emberhez méltóbb otthonunk lehet.