Morajlik az ég, távolról dörög,
kúszik a felhő a semmiből fölém.
Hullik az eső, sűrűn hömpölyög,
s nem látok át a cseppek függönyén.

A kertek alatt már tócsa ébredez,
a ritmusát sírva veri az eresz,
az ablak párkányán zörgedez a szél,
behúzott nyakkal siet, aki él.

A kuvasz bundája csatakosra ázott,
de ő unott szemmel nézte a világot,
a falusi udvarban rég nincs már nyája,
a pitvar alatt lett a tanyája.

Emlékként éli meg a régi határt,
mikor a mezőre a bojtárral kijárt.
Felnőtt mára a falusi gyerek,
idegen táj lett neki a berek.

A városban érte utol az eső,
felnőtt lett belőle kenyérkereső.
Nem jár már eszében hajdani múltja,
vissza a faluba semmi nem húzza.

Talán nem is az ég könnye hullik,
hanem a szívem telt meg csordultig,
s peremén kiömlött belőle a bánat,
hogy ott kellett hagynom az édesanyámat.

Morajlik az ég, távolról dörög,
kúszik a felhő a semmiből fölém.
Hullik az eső, sűrűn hömpölyög,
s nem látok át a könnyek függönyén.