Álmomban a végtelen, nagy-erdőben tévelygek,
Közben meg úgy érzem, hogy tárgya vagyok mételynek…
A remény utolsó fénye is kicsúszott kezeim közül,
De nem számít, tévelygek tovább az éjben rendületlenül.

Majd hajnalban látom, reggel elvette az utolsó csillagot.
Engem már akkor nem a sötétség vezet utamon, mint vakot!
Átfagyott, fáradt testemet így éri a napsütéses hajnal...
Majd felébredek és tán' nekem is jobb lesz egy új pirkadattal...

Reggel, ha felébredtem, egy vakító, szép, nyári reggelen,
Kinézek és látom, az éj megtorpant a harmatcseppeken.
Felkelő nap vöröslően óriás korongja
Meg az új nap reménykeltő, fényt sugárzó szava...

Harmatcsepp mosdat mindenséget a kelő hajnalon,
Ébredő napocska rásüt és fölszárad a napon.

Vecsés, 2014. május 5. –Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.