Hasít a csend,
Köbnyi térben feszül
Fuldokló mellkasom,
S csak hallgatom
A némaság dobbanó hangjait,
Ízlelem a fájdalom
Mérgező kortyait.
Közben látom a jelent,
A bánatot itt a szívekben.
Hangom szivárgó suttogása
Oly kietlen.
Szavaid mormolom:
Egy ölelésnyi térben
Most is elvesznék,
Öled köz egészen.

Azzal kelek fel reggel,
Bárcsak eljönne az este.
Nappal szememben reszket a könny,
Éjjel jön el a megnyugvás.

Bárcsak sietnél ó napnyugta,
A boldogság hajója,
Nem szenvednék minden nap,
Ha a fény örökre kihunyna.

Könnycepp gördul arcokon,
Távol, s messze vagytok már nagyon!
Könnyáztatta virág és koszorú sírotokon,
Soha nem múlik el az én bánatom.

Mindig gondolni fogok rátok míg élek,
Nem feledem szerető szívetek.
Velünk lesz majd jóságos lelketek,
Erre gondolok, s talán majd boldogan élhetek.

Szerető szívetek nem dobog már ...

Kínnal szült fiakat szomorúságodra neveltél;
Inségben nőttek nagyra könyűid alatt.
S a szükség őket szanaszét ragadozta; hanyatló
Napjaidat nem volt, aki derítse, közel;
És idegen kezek ápolván sírodba letettek,
Annyi szülöttid közt megsiratatlan anyát:
Oh, végetlennek kell lenni az üdvnek egekben,
Hogy kielégitsen földi ...

Azt mondják
fel kell kelni,
mert a földről
fel lehet kelni.
De mi van,
ha nem akarok
tovább a semmibe
szótlanul menetelni?
Csak lerogyni
fáradtan, csendben
ülni várni azt
minek mindenki
elébe menetel?
Akkor persze
nekem ment az
eszem el.
Ha feladom,
had vesszek el!

Hogyha az erdőkön lett volna világra jövésem,
S ott egyedül lettem volna reszketve magam,
S a zuggó fák közt rettegtem volna vadaknak
Ordító szavokat, s küszködözéseiket,
Ily vad borzasztó esetek közepette meghuzván
Én magamat, nyelvem forgana szótalanúl.
Mostoha sorsomnak szomorú kebelébe kijutván,
Tám lekötött nyelvem ...