Mégis miért engem hibáztatsz?
Mikor végig az úton veled haladtam.
S megöl az a hiányod, bennem űrt hagyott:
Részekre szakadok, elfutok, amely visszarakott.

Mégis miért gondolsz engem bűnbaknak?
Miközben a te utadat végig tapostam.
S a lelkemet kidolgoztam, hogy neked jobb legyen:
De inkább elveszem tőlem ezt az értéket.

Mégis miért engem löksz a többiek közé?
Zuhanok a pokol mélyébe s elbújok magam mögé.
Rátaposnak a virágra, amit engem tartott:
Mégis elveszítelek, amit én nem akarok.

Mégiscsak elgondolkodok mélyen, az életemen,
S csörögnek a kardok, amit belém szúrnak mélyen.
Hallom visszhangom, amely csak érted kiállt:
Én akarok lenni az életed, s mindörökké a halál.

Mégis miért akarod azt, hogy rossznak néz?
Ahol engem ütni kell, az még bántó érzés.
S leszedem az elhervadt virágot, amit én áldok meg.
Karjaid köré elbújva bámészkodva nézem az eget.