Csak mosolygok, s nem érti senki,
hogy mit érzek, próbálom feledni.
De téged nem lehet, hisz szeretlek nagyon,
talán majd egy másik hajnalon.

Hittem és bíztam a csodában,
reméltem a holnapot valakire várva.
Minden reggel mikor jött a hajnal,
meghalt a remény, kínzó fájdalommal.

Én akkor is csak mosolygok csendben,
ha fáj a szívem és zokog a lelkem.
Nem látszik, de kemény lett a szívem,
megfagyott és elhagyott a hitem.

Most is csak mosolygok magamban,
már nem bízhatom semmilyen csodában.
De még mindig várom, hogy eljöjj hozzám,
átöleljél két karoddal keményen és puhán.

Kemény szívemnek ez lett az átka,
nem várhat már többé senki másra.
S holnap, ha majd jön a reggel,
együtt hal a remény a sötétséggel.

Fáj a szívem és zokog a lelkem,
ezernyi emlék kínoz csendben.
Csak fájdalom van kemény szívemben,
már nem mosolygok, csendben könnyezek.