Ó, táncoló tavasz, ki szikrázó ég alatt
vibrálón verdesed fény szárnyadat,
álmodd újra a világot, fess érkezőket
fehéren-feketéllő pirosló csőröket.

Érkeznek a gólyák e búsan szép vándorok
és mintha az idő könnyein suhannának,
hoznak ígéretet, szólva kelep-hangon,
mit értő csendek mélyén hallhattál egykoron.

Karcsú ívük, ahogy az égen lebeg,
mint egy sóhaj, mely szívből szállt,
fáradt földről nap-szerelemre vált,
visszadobbanva, régi-új fészkébe mereng.

És fenn keringve, szelíd, szép üzenetben,
írják az élet örök igazát, mely törvényként
lett vésve agyba, szívbe, lélek rejtekébe,
így érkezünk haza, Isten kebelére.