Már nem vagy láthatatlan.
Olyan régen.
Láthatatlan akkor voltál amikor benned még nem éltem,
és a gondolattól is féltem,
ha egyszer lennél.
Ha léteznél mint megfejthetetlen fogalom…
ha találkoznék veled az utamon…
ha előtted önmagamként állnék.
Ha hang nélkül kiabálnék,
vagy suttognék hallhatatlanul,
és te mégis értenéd.
Ilyennek álmodtam hogy lehet a közellét,
amiért érdemes élni.
Nem tudtam hogy ennyi szépséget lehet remélni,
és azt meg is adja az élet.
Nem tudtam hogyan kell szeretni téged,
hogy az neked is jó legyen.
Hogy én is jó vagyok, és nem csak te vagy jó nekem.
Léria Dipán