A hó esik, mintha fehér leplet terítenének
a világra, a tetők óvatosan meghajolnak,
az utak csendben felejtenek, lassan eltűnnek.

A lámpa körül kicsi, sűrű kör, hópihék vad tánca,
mint örült dervisek, akik sem itt, sem ott
apró, tévedhetetlen jelek, varázs-világa.

A fák csontjai felől hideg sóhaj száll föl az égre,
a kerítés, a kapu, a kémény mind ragyogva
szikrázva rajzolja magát a téli képre.

A hóban a lábnyom, egy pillanatnyi vallomás,
amit szelíden eltöröl a kristállyá fagyott idő
és mégis, ebben az elhallgatásban, valami megmarad.

Nem a táj, hanem az, hogy nem vagyunk egyedül,
mert ugyanaz a fehérség a szívünkben is hull,
lassan, tisztán, a reményre feleletül.