Hazugságok szövőszékén készített,
képmutatással díszített viselet.
Valóságnak, szépnek tűnő szavak,
melyek nem hallhattók — elviselem.

Az égiek balladája, szóba öltözve,
kíméletlenül igazságot hirdetnek.
Elviselhetetlen valóságként lüktetnek,
melyekkel lelkemet szüntelen büntetem.

A táncoló tűz árnyéka nem vet mást,
mint magában álló árnyékot a tömegben.
Kámforrá váló boldogság, füstként
olvad bele a megszelídült csendbe.

Alászálló ködként hatol át énemen
egy elrejtőzött, mélyre zárt felismerés:
hogy életem cáfolhatatlan tényként
záporozza a fagyos megbékélés.

Tompa, utolsó harangszóként kongassa
szívem a rohamosan gyorsuló idő.
Magába roskadó csillagként hajszolom
magamban az elérhetetlen jövőt.

Parázson sétáló, önmagát perzselő kétség,
mely féktelenül hajbókol előttem.
Fehérré fakult szivárványként bukkan fel
álmatlan álmaimban — a cél felettem.

Kulcsok tengere, min hajóm ringatózik.
A távolban egyetlen ajtó sem mutatkozik.
Torz, törött tükrök valósága nyilatkozik,
mint reszkető jégre lépni, amely olvadozik.

Mélyen szunnyadó barlangok gyomrában,
gyertyaként pislákol bennem a remény.
Égbe kiáltó vulkánként törik fel belőlem
az időtlen csendbe burkolt álmok tenyerén.