Elnehezült sóhaj, melyben békélni vágyó
derengést suttog a keserű kétség.
Lélekviharként tombol az ég szövetén
az emlékekből épült, örvénylő énkép.

Magányra kárhoztatott szélmalom,
mely illanásból épült a szélcsendben.
Álmokban elsüllyedt, időtlen képekről
áradozik a tenger minden vízcseppben.

Árnyéktól kapott csók, mi fakó lelkemen
örökkön égő, parázsló heget lehelt.
Elfojtott, lélegzetét vesztett látomás,
mely egy virágsziromtól fellélegzett.

Emlékszik minden sóhaj,mely megrekedt
az elengedés elhalványult foszlányaiban.
Elringató, átlátszó karosszékben pihen meg
szunnyadó álmok szenderülő áradataiban.

Sodródó, ürességben lebegő színpad,
mit a csalódás szögei tartanak egyben.
Vakon járja a magány táncát rajta
a végtelenbe táguló tér időtlen lélegzete.

A valóság szárnyainak rebbenése, mely a
hangtalan igazság dagályát sodorja szívbe.
Elcsitult homokóra, melyben feladott álmok
megrekedt csalódássá alakulnak csendbe.

Eltévelyedett árnyékok görbe tükrébe zárt
dallamot játszik magában az ében zongora.
Hamuból született ígéretek pásztázzák
kimerült lelkem zugait, mint bús szimfónia.

Színtelen tájképek,mik festetlen szívemben
csak kietlen, kopár síkságokat kreálnak.
Levetett súlyként áhítozik a vállamon
elterülő bánat,mely újra emberré formálhat.