Reszkető kéz, mely pillanatra megmelegedne
a boldogság illúziójának hideg tüzében.
Ki nem hunyó gyertyaként fénylenék a
poros polcok elfeledett, fagyos sötétjében.

Távolba néző, kámforrá halkult csend,
melyben a rút igazság pillérei emelkednek.
Átlátszó, megfakult mosolyok, mik a rideg
valóság kíméletlen tükrében megrekedtek.

Eltévedt iránytűként keresi a szívem a
boldogsághoz vezető, álomból szőtt utat.
Ürességgel telített kulacsom némán áhítozik,
hogy megleljem a bennem fénylő kutat.

Feneketlen mélységből tekint vissza rám a
hátat fordított boldogság sóhajtó képmása.
Levetett álarcok szilánkjain át vonszolom, mely
a dermedt világ éjszínű leplének álmodozása

Kóborló, elnémult szélként járja át a testem,
minden bánatból süvítő, árnyékoló derengés,
Szemrebbenésnyi idő alatt nőtt fel bennem
a lángoló csendből, az elhalványult merengés.

Elfáradt bánatként ül a vállamon, a rejtőzködő
megsebzett szívek ében vándorló madara.
Ködbe illanó emlékként, remegő percek
árnyékában halkul el a tekintetek zavara.

Édenbe hajló csillanás, mely fagyos éjjellé
alakul, s reménybe zuhanó mécsessé válik.
Párás, félbeszakadt sóhajként oltalmazza
lelkem, mint védelmező emlék, mi halványlik.

Fagyott lélegzetként él bennem a felhevülő
érzelmek talajt formáló, rejtőző áhítozása,
Oltalmazó visszhangként szivárog át égő
szívemen, a füstbe írt vallomások látomása.