Szobám üres sarkából
magamra néztem,
gondolkoztam magamon,
hogy vajon élek,
vagy ez csak kényszer?

Cigarettából füstöt
megfogni nem lehet,
de létezik,
zátonyra futott hajó,
mi a víz után epekedik.

Végtelenül,éj
fekete lepel,
mi belőlem táplálkozik,
a két világ ami bennem él,
vajon egyszer majd találkozik?

Boldog lelkek,
mik mellettem nevetnek,
egy leszek közülük,
vagy csak bámulnak rám,
árnyékot vetnek?

Eltemetett álmok,
mik föld alól is kitörnek,
a szomorúság láncai
még meddig gyötörnek?

Elkövetnék bármit,
hogy újra halljam a harangszót,
egy elültetett magként várnám,
hogy hozzám szólj.

Hátat fordítani
a szívárványnak
nem bölcs dolog,
állnék még az esőben,de
lelkem már megkopott.

Elfeledtem már
morajlását a tengernek,
eltűnt belőlem mindaz,
amitől embernek neveznek.

Elveszve téblábolok
régen kihűlt léptek nyomán,
mint eltévedt csillag,
ki célba sose ér talán.