Ezerarcú rémkép,
tekint rám a tükörből
Eltűnni nem akar,
Hisz egy énkép

Mint kígyó, miként
levedli bőrét,
úgy hagytam el mindent,
mi bennem élt még.

Üres festővászon,
mi sosem kapott színt,
az idő múlásával
engem fest meg a kín.

Elültetett rózsa,
mi sosem kaphat fényt,
engem sem vár más
mint a sötétség

Érintetlen, poros könyv,
mit nem érintett kéz,
meg nem született költemény
papírhoz a toll, sosem ért.

A víz alatt –
levegőt venni miképp lehetne?
Lesz valaki oly bátor
hogy rám mosolyt festhetne?

A múltból a távolba néznék,
látnám, mi az,mi vár rám,
Kiáltanék önmagahoz,
Ne hidd el,csak ábránd


Lépteim nyomát
már elfújta a szél,
mielőtt észbe kaptam volna,
hogy ébredjek én.

Elbukni, nem szégyen,
gondolta az ostoba –
miközben beszőtte őt
az idő vasfoga.