Kondenzcsík karcok a felhők felett,
darvak raja szántja a hamuszín eget.
A gesztenye levele alig zöld már,
ködlepelbe bújt a régi földvár.

Itt a szeptember, méltósággal táncol,
a berek koronája érzelmeket ráncol.
Álmélkodva nézem a lombsátor színét,
árnyalatok festik az őszi lomb díszét.

Sárgától a liláig, barnától a rőtig,
ősszel csodás kavalkád kezdődik.
Pókok utaznak nyúló ökörnyálon,
jut eszembe, nem is éltem a nyáron.

Oly gyorsan elillant, arra eszmélek,
hogy a célok nem szültek emléket.
Pedig tarsolyomban álmok garmada,
de nincs meg belőle talán csak harmada.

És most így ősszel vakarhatom fejem,
mi lesz a többivel, a választ nem lelem.
A listámon pedig megannyi vágy volt,
mindegyig óhajként a lelkemben lángolt.

De a sors szekere csak döcög alattam,
a csillagok helyett a sárba ragadtam.
Nem vezet lépcső hitemnek az égig,
földönfutó lettem, míg élek mindvégig.

Mert eljött az ősz és itt lesz a tél is,
ám nem adom fel, igyekszem mégis.
Csak tudja az Úr mennyit szánt nekem,
hogy életem a végéig teljessé tegyem.