Valahol messze fenn, egy hatalmas várban,
élt szerényen Szent Erzsébet Türingiában.
Akár mindenütt, szerte a nagyvilágban,
szegénység volt az úr, de hittek a csodában.

Erzsébet a Szent, imáiban kérlelte istent,
ha irgalmas és kegyes a szegényen segítsen.
Ételt, italt adjon a földi halandónak,
a síró gyermeknek a mezőn dolgozóknak.

Kiürült már régen a padlás és a kamra,
nem jutott már sok, csak egyetlen falatka.
Erzsébet imái felszálltak az égig,
repültek az úrhoz, a tejúton végig.

- Hallgasd meg uram égi fohászomat,
ne hagyd a néped, hogy elsorvadjanak!
Fáradtan nyitotta ki könnyel telt szemét,
amit látott csoda volt, mindennél többet ért.

Megtelt a kosár, a patak hallal volt tele,
a kemencékben kenyér, s volt a háznak teje.
A vár ura a rokon, nem vette jó néven,
Erzsébet jóságát, mert segít a szegényen.

Kérdőre vonta hát, mi van a kosárban,
- mutasd csak gyorsan? - mondta a hálátlan.
A királylány elpirult, virág van csak nálam,
a halottaknak viszem, hogy emléküket áldjam.

S ahogyan a kosár fedelét felnyitja,
Száz szál piros rózsa nevet a gonoszra.
Elrestellte magát, a vén kelekótya,
kezével legyintett, menj - siess a dolgodra.

Csoda történt! – mert a jó isten akarta,
a szegénynek élelem a halottnak rózsa!
A regélők szerint e csoda megesett,
megőrzi majd végleg, az emberemlékezet!