Erőtlenül pislákoló petróleumlámpa
világít rá szürke ködben fulladozó,
áttetsző miriádnyi kis világra,
didergő emlékek elfojtott bús hadára,
hajdani tündérképek kinyújtott karjára,
negédes érzések elkobozott fantazmagóriájára,
immár reszkető ábrándok néhai zamatára,
sötét kazamatába zárt, elátkozott históriájára.

Vörhenyes, lidérces, kápráztató fény,
Valami sűrű ködben elinaló lény,
voltaképpeni, megidézett isteni én
vak moraja üt fel, néhai remény.
Viszkózus, sötétzöld, sárgás kéj
vonaglik. Lelkemben az éj
vaskos, súlyos vértezetként
vészjóslóan mered, megannyi év,
végérvényesen elvesztegetett egész,
vissza soha nem ...

Utolsó érintés az éjben,
Utolsó lélegzet vétel,
Amint zuhanok a mélybe,
És nézlek téged.

Próbálom megfogni két kezed,
De te elengeded,
Nincs több időm,
Mindjárt leérek, és végem.

De végül egy könnycseppet érzek-,
-az arcomon,
Mi már rég kihűlt,
És hallom sírsz, és menekülsz.

Nem is tudom, mit mondhatnék rólad,
Mindig más a kedved;
Nekem ez a szülőhazám, semmi más,
Már nem tudom a neved

Régen még egy csodás kis ország voltál,
Benne kedves kis emberekkel;
Most már Amerika példája vagy,
Rajtad sok kis éhező népekkel

Most már lelkedben ordibálnak, tüntetnek,
Vér folyik testedre;
Szétfirkált ...

Karcol a toll furcsa mintát a papírra,
Egy gyönge kéz mi görbén irányítja.
S az agyam gondolatait így vetem papírra,
A tudatom, gerincem velejét tördeli darabokra.

A foszlányokban ott van minden,
Ahogy a sorsod a holnapodban,
De nem feleded mi kitűzve volt,
Nem feleded mit az élet rád teherként pakolt.

Ahogy az oktalan állat sem felejti ...

Itt állok előttetek s mégsem vesz észre senki.
A hó fed el s mégis elillan mikor hozzáérek.
Az emléke szép volt: fehér és hideg, tiszta.
Magamba zárom és felidézem forró éjjelek unalmas percein.

De miért a sok érzelem?
S miért a kín a könny s a kitartás?
Hisz úgyis véget vet az egésznek az élet,
A remény foszlánya csak köd ...