Mosdatlanul ülnek ki mord igéim
a város-szélre és az útfelekre.
Szegénységem lassan kint megdicsőül,
pedig még nincs is eltemetve.

Padlómra olvasatlanul kerülnek
szőnyeg gyanánt a legfrissebb lapok
s Krőzusnak érzem tüstént magamat már,
ha tiszteletdíjat kapok.

Barátaim, azért nem jártok rosszul,
ha néha megjelentek itt:
egy kis borocskán kívül kortyolgathatjátok
savanyú lírám friss termékeit.

Ne botránkozzatok, hogy íróasztalom sincs:
Nem hivatalból alkotok.
Ha kedvem kél, a patakpartra dőlök
s boldog vagyok, ha egy-két „dalt fogok”.

Megvallom, néha én is álmodoztam
a gazdagságról, hogy majd rám derül,
de könyveknél tovább még nem jutottam.
megvan Milton és Shakespeare angolul.

Szobáimat díjmentesen díszítik
festőbarátaimnak képei.
Értékük egyre nő, s ha meghalok,
örökségem vajon ki élvezi?

Ki szívja majd be kényes orral
a múzsák mágikus leheletét?
Kinek fülébe cseng majd vissza
az első dal, amely feledve rég?

Holt álmaim aranyló baldachinján
pókhálót sző a szorgos kapzsi kor.
Akad e majd egy kéz, egy játszi szőke gyermek,
ki tündér rímeimnek tapsikol?

Megjegyzés:
Keletkezése egyértelműen Szend községre utal
a környezeti és szolgálati körülmények alapján.
Megjelent a Nyugtalan szárnyakon kötetében.(1959)