Ki fogja majd elmondani,
ha sírba fekszem én,
mit láttam e világban itt
fűzfán és gesztenyén,
bazalthegyeken és csillagok
kibomló kőzetén.

Ha mint a harmatot, az ég
a földnek átadott,
ki fogja majd megzengeni
e szörnyű századot,
amely hattyúként suhant felém
s’ bitangul elhagyott.

Körülvesznek a tigrisek
s a zúgó tengerek,
völgyek ölén, sziklák között
szélvészek zengenek
s mint lomha vad, elnyúlik a
halálos fergeteg.

Talán a pusztulásban is
a gondolat remeg
s terólad zengenek, Istenem,
még ott is éneket,
hol szégyenülten hagynak el
a balga Istenek.

Csodáidat megismerem
az éjek éjjelén,
igazságod lobogtatom,
hát kitől féljek én,
e széthasadt világ fölött,
te villanó Remény!

Megjelennés: Vigília, XIII. évf. 7. számban (1948)
Kötetben: Nyugtalan szárnyakon (1959)
Szendi freskók-Szendi versek (Prokop Péter festőművész-Tűz Tamás költő) c. kötetben, (ISBN 978-963-08-2043-1) 2011-ben