Sokáig álltunk
összekapaszkodva,
mozdulatlan.
Köröttünk mélyen
dörömbölt a csend,
mi zakatolt, csupán
a szívverés
ritmusa odabent.
Érezni kezdtem,
ahogy szereteted
sugárzik belém,
ujjongva éledt lelkem,
hisz utat nyitottál felém...
A néma mozdulatból
új erő születik,
minden, ami rossz,
hirtelen ...

Fentről mosolyogtam rád,
s te lentről nézted,
ahogy integetek,
majd ujjammal egy mosolyt
rajzoltam a levegőbe neked.
Élénken csillogott a szemed,
mikor formáltad ajkaddal a szót:
\'szeretlek\', s tenyeremre rátetted
tenyered... így végül is
nem volt más köztünk,
mint a vonatablaküveg.

Már értem: kerülnöd kell,
mert mámor vagy és repkedés -
önmagadba kötött menekülés,
az ellened ébredő világban.

De - ahogy a
kisöpört por szállingózik vissza,
majd visszamenekülsz Te is
az elkorhadó keresztre,
a meredtre őrzött hajnalba.

Már értem: Te vagy a
kiengesztelhetetlen vég -
csak ebbe kapaszkodhatok még

Valahol messze állsz
egy piramis tetején.
Ruhád redőire homokot
szórt a szél.
Arcod fehér, szemed kék,
ealahol a láthatáron a sivatag és az ég
összeér.
A magasságok papnője lettél.
Nekem már nem fénylik,
csak a fekete remény.
Mit várhatok,
merő esztelenség.
Felérni hozzád én?
Nem él aki vár!
Él aki ...

Mondd, hányszor kéne hogy mondjam neved
Hogy megint nézhessem a szemed
Hogy simíthassam arcod
Mondd, meddig kell még tartson?

Az, hogy nem lehetek veled
Hogy nem foghatom meg a kezed
Hogy mindig sírva alszom el
Ez meddig tart még? Mondd el.

Meddig várjak még a boldogságra?
Meddig rád, vagy másra?
Meddig érezzem még a ...

Fegyverben réved fönn a téli ég,
kemény a menny és vándor a vidék,
halkul a hó, megáll az elmenő,
lehelete a lobbant keszkenő.

Hol is vagyok? Egy szalmaszál nagyon
helyezkedik a csontozott úton;
kis, száraz nemzet; izgágán szuszog,
zúzódik, zizzen, izzad és buzog.

De fönn a hegyen ágyat bont a köd,
mint egykor melléd: mellé ...