Könnycsepp gördül az arcomon,
Nincs, ki felszárítsa azt,
Hiányzik az édes hangod,
Hogy megnyugtass, hogy meghallgass.

Hiányod oly nagyon fájó,
Nem tudom, hogy hol vagyok,
Várok rád és rád gondolok,
Tudom most már, hol vagyok.

Remény és én együtt járunk;
Keressük az utunkat,
Nem akarlak elveszteni,
Mutass nekem ...

Árnyak fontak körbe,
hozzám bújtak s bőgtek.
Lényembe látva,
velem és várva:
A döbbenetet.
Felhúztak a mélyből,
remegve álltam a ködből,
elősugárzó félelem-bugyra,
Te leszel ki megragad örökre.
És hozzám kötve
már meg sem tagadsz,
majd ha eljössz hozzám,
és lényedhez közel,
a távolban megmaradsz ...

Ében hajad selymes fényét,
kezeimmel érintem,
S két szemed pillantása
meglágyítja szívemet.

Harmatos arcod még most is itt van,
És benne él a lelkemben.
Hiányod most érzem igazán,
Hogy nem vagyunk együtt életem.

Holdsugár és gyöngyfény álom,
Halkan csengő hangod hallom.
Elér hozzám, velem van már,
Szelíden ölel körül a magány...

Szempillád feketén,
égetőn-avaron,
Hozzád merül csendesen,
életem-alkonyom.

Elmerül benned,
Vezetve Téged:
Egybefon Veled
Megmentve dédelget...