Remélem nem sértem meg, kedves Tél úr,
de már nagyon várom uralma múlását.
Arcra fagyott grimaszának mosolygó végét,
Zimankós birodalma végső hanyatlását.

Nem kell, hogy mondjam, hisz nagyon jól tudja,
az én koromban már áldás a tavasz.
S míg a tél a végső pusztulást igézi,
a kamasz kikelettel elmúlik a panasz.

A didergő télben vacogó a lélek,
mint a csonttá fagyott kietlen táj.
Szenved az elme az egyhangú léttől,
recseg a gerinc, még a gondolat is fáj.

Zömében eddig a tavasz mindig eljött
s vele jött együtt a kikelet illata.
Őszintén remélem idén sem lesz másként,
leáldozik végre az Ön jeges csillaga.

Megtelik hévvel szerelmes szívem,
duzzadó ereimben pezseg a vér.
Levegőért kapkodok a forró csóktól
és leolvad lelkemről a fagyos dér.