Költő, egykor írtál egy verset,
s azt mímelted: népedért reszket
szíved, s a Szabadság Hazája
földjéről száll fel lelked vágya..

Kérdés, kit értettél a népen,
előbb, ötvenhatos reményben,
majd amikor az angyalt kérted,
hogy jaj!-t vigyen a messzeségnek..

Te meghaltál, de Angyalodhoz
hadd szóljak: - Mit hozott és mit hoz
ötvenhat, ...

Ősz földje ez. Hajlongnak mind az ágak.
Egyedüllétén magányos virág
csodálkozik, halványul már a szirma,
s könnycseppes fény szűrődik rajta át.
Hallom, sokat dolgoztál, Ezermester!
S írtál is, gondolatban, könyveket,
- de csak magadnak. Bennem is a kérdés:
az író ír, de azzal mit tehet?
Fiatalon, miként egykor Petőfi,
még elhiszi: sokat. ...

Gyönyörű napfény táncol a tájon,
ezen a szép rózsavölgyi világon.
Fénycsókjait bőven szórja széjjel
oldva szép szíve szeretetével.

Majd fáradtan, kimerülten nyugszik le
estére ágyában pihenve
a szürkülő vidéken nyugaton.
A tájra ráterül az éji nyugalom.

Reggelre kelve teljes lendülettel
ad ...

Ígértem, múltkor, hogy meglátogatlak, -
s csak ünnepekkor írtam levelet,
helyette, de, lelkem mélyén, a szándék
ott volt. Ígéret hamis nem lehet, -
nálam. A "jobb későn, mint soha" mondás
(bár egy kicsit hibádzik valahol)
most előugrik tegnapi homályból,
s egy megírt vers máris feléd lohol.
A lég liheg a túlfűtött melegtől,
s én is ...

A szülők kártyáztak a rokonokkal.
Dióvirág hullt: érdekes lelet, -
mind-mind olyan, mint az elpusztult hernyó.
Levélen fény árnnyal incselkedett.
Azt kérdezed: érdekelt-e a kártya?
Kártyázás nem, de a kártyák igen:
a koma, ki melegedett a tűznél,
télben, s tavaszhölgy, virágszerelem,
nyárban érett nő, kézben kéve, sarló
(nem vagyok ...

A Nagy Torony nem épült már. Hadarta
saját nyelvén mind-mind, hogy mit akarna.
Csodás fényszem: a Nap állt meg az égen.
Ámuldozott az összevissza-népen.

Én nem tudom mily varázs vetett véget
építő kéznek, egynyelvű beszédnek,
de jól tudom: nem ezerféle nyelvnek
hatalma hozta el a veszedelmet.

Ma is csak hisszük, hogy közel a messze. ...