Most is rád gondolok és a verset írom,
Hogy mennyire szeretlek bebizonyítom.
Rímekbe szedem összes gondolatom,
S éjjelente csak rólad álmodozom!
Eddig jutottam a versírásba,
De ez most nem volt számításba.
Mikor észrevettem, hogy itt vagy,
Összes tudományom idefagy.
Azért, ha már elkezdtem így rímelni,
Most szeretnélek Téged ...

Mikor tudom, hogy nem jössz,
Mégis nagyon várlak.
Néha úgy érzem, minden hiába,
De mégis bízom, hogy megtalállak.

Mikor érted remeg a szívem,
S tudom, hogy mennyire szeretsz.
Megértem, hogy nem tudsz jönni,
Jönnél tudom, de mást nem tehetsz.

Mikor eljön az a pillanat,
S én odaadhatom önmagam.
Tudom repülnél hozzám ...

Nem igaz, hogy a szerelem, csak fiatalon létezik,
Van, hogy az ember élete delén túl is vétkezik.
Talán nem is vétek ez, hanem szerelem,
Mikor könny úszik át megcsillant szemeken.

Oly régen kerestük mi ezt az érzést,
S azóta állandóan várjuk a beteljesülést.
Nem tudunk ...

Másfajta álmomban két gyermek labdázott hímes tarka réten,
Mint a leggyönyörűbb Grimm írta mesékben.
Alkony után mindig ily képről regéltem,
Ha ébrenlétben nem volt már semmi esélyem.
Halvány holdvilágnál sérült, béna testem
Pizsamára vedlett, s ágyba bújt esetlen.
Párnámon mindig könnyel telt szemem,
Fennlét és álom miért nincs ...

Nincsen tovább...


Az elmém egyre nyújtózik a végtelen
felé, miután elérte - jaj, képtelen
vagyok elhinni - a halandó képzelet
határait, nincs tudományosság, melyet

be nem fogadtam volna, nincs már művészet,
amely meghaladhatná tehetségemet,
s mégis, hiába vizsgálódom, hiába
okulok, míg csak élek, ...

Könnyemtől sós a kenyerem,
de keserű, mikor eszem!
Édes hazám, szív szerelmem,
fáj teérted árva lelkem!

Hogyha nékem szárnyam lenne,
elrepülnék messze-messze.
Hosszú útra, mint a fecskék,
szép hazámba visszamennék.

Hazatérnék hét határon,
nem itt van az én világom.
Könnyem hullik, ajkam szótlan,
messze földön, ...