Fájt mikor azt mondtad,
Ez a virágzó kapcsolatunk vége.
Nem éreztem semmit mégis fájt,
S egy esélyt adtam a holnapnak.

Kis világom azóta fél és üres.
Én egyedül ott maradtam.
S csak alvadtvér maradt garatomban,
S elmetszette légcsövem haragod.

A sors pengéjén az élet mindig fen,
Szét szakadt ...

Nekem cseppekből állt csak össze a tengerem,
Életem a szobám mélyén szülte meg az álom.
S a sorsom szelte ketté buta kis ábrándom,
A következő fejezetet én már feszülten várom.

Mikor átérem az egész tudatom határát.
S saját lelkem nem gátolja testem futárát.
Mert tönkretesz a külső nyomás ...

Én mindig felálltam mikor az élet belém rúgott,
Most érzem lábam nem emel, elhagyott.
Szerencsétlen balesetet mi bal lábam sújtja.
Kemény gipsz mi jó pár hétig helyén tartja.

Mástól függök miközben lett új barátom,
Velük megyek és az életben négy lábon állok.
Nálam fejben dőlnek el a visszatartó dolgok,
Legyőztem őket és így ...

Nem nézek a napba
megfogadtam, s ha,
akarnám sem látnám
már fényed.

Bepakoltak a vagonba,
mint sorsot egy kalapba,
még látom hogyan
fut el szerelvényed.

Ne sikíts nem hallom,
zörög a vagon,
süket a fül,
párás a szem,

de tudod hol lakom,
s talán egy napon
visszatérsz, ...

Köszönöm hogy voltál nekem
s hogy sokáig fogtad a kezem
segítettél megérteni a világot
kertemben nem nyílnak már virágok
megfagyott az életre vágyó bimbózó
távolból jövő hívó szó
néma csend mi engem körül ölel
vágyat nem olt egykor forró
immár hideg öled.

Sorsunk akaratlanul ...

Míg a szerencse veled, gyűlnek körüled a barátok,
Jönnek a bús felhők, sorsod a puszta magány.