Talán a hit még vezethet téged,
vagy talán azt hiszed nincs mitől féled?
talán még nem ittál éppen eleget?
Talán így jobb, ez segíthet neked.

Talán a véred a föld már beszívta,
bár talán még éltet a rothadt ambrózia,
talán még vágyod az istenek italát,
és talán még elhiszed a szirének ...

Nem érzek mást már, csak annyit, hogy vége mindennek.
Teljesen elborult elmém, nem hiszek már semminek.
Érzem, hogy rám vár a fuldokló végtelen;
Életem az élettől teljesen védtelen.
Fogalmam nincs hogy mit értek, s mit nem.
Gyászba borult szívem, s nem hittem…
Hogy az amit tettem csak bűn volt semmi ...

Minden egyes nap ugyan azt az utcát járom.
Még a múltat egyszer majd le nem zárom.
Sötét ég alatt erős fény fakad,
Megvakít talán, majd a mélybe elragad.

Akkor érzem majd, hogy tényleg messze vagy.
Nem segítesz fel s a múlt a porban hagy.
Égő vágy fogant, de nem tudom hogyan,
Hiányzol nagyon, mert túl messze vagy!

Melléd bújnék ...

Nem hagytam, hogy vonatod
elvigye veled mosolyomat,
hisz' neked köszönhetem,
hogy arcomra csaltad pár napra azt...
Utánad integetek, bár a vonat már
a kanyaron is túljár...
te is hiába keresnéd, kedves,
a látszólag széthullt meghitt perceket,
ne a buzgó zakatolásban keresd,
mert hidd el, ott úgysem ...

Vonatod már eltűnt
a szürke láthatárról,
s én még üdvözült
mosollyal integetek.
Közel s távol az emberek
már rég elsiettek...
Torkomat bár szorítja
valami, ami fáj,
ám derűm fényesebb,
mert a veled töltött
percek ünneppé válva
mosollyá értek...
erőt, hitet ...

Még mindig megremegek,
amikor az éj néma szavaid
lágyan körém teríti.
Sóhajzuhatagom befedi és
elrejti, magában újraéli.
Ilyenkor:
- átölel az emlékcsönd -
Már elsimultál álmaimon,
s én a tiéden,
fáj még az érintetlen szenvedély
ami a messzeség kék egén
felhők közül ki-ki kukkan még.
Tartja még az éj az ...