Barátom Sándor nett neje zongora

virtuóz, a lángész fia trombita

művész, a lánya remekül hegedül,

Sanyi meg tűr s lenne inkább egyedül...

Fiume, tenger, perdülő napernyők,
bajszos urak, csíkos fürdőruhák,
üvegszekrényben giccses porcelánok,
búza, verejték, kéz villant kaszát,
kinyíló erszény, kis polgári vágyak,
szobormellényes szép palotasor,
pipiskedő nők, korzón kurtizálók,
hamis aranykor békéje honol,
(s van mit csodálni Álmodban, Te Század,
sok minden épül, ...

Én gyakran gondolok még a múltban egy diákra, -
s arra mi nincs már végképp, látszata sem: a Nyárra.
Volt egykor, velünk? Talán. Hitében éltünk, éltem:
nyílik majd út, dal egyszer valóra vált mesében.

Tavakra gondolok most, nyugtalan gyöngy-örömre
nagy víz-pajzsokon, amint tündérek ömlő könnye
mosollyá csillogott át, s madarak fehér ...

Ez a cím akár válasz is lehetne
egyik műved címére, ám túl messze
juthatna versem képzelet-batáron, -
így ne vedd ezt még válasznak, Barátom!
(E világnak szól ez, és, bizony, okkal,
mivel az elsietett válaszokkal
tele van, persze, az is igaz: késő
gondolat sokszor nem sok jót ígérő.)
Épp most jelent meg a Szavak, fogalmak..
poémám, persze, ...

Apámat többnyire testi

kínok gyötörték, anyámat

jobbára lelki. Elemi

érdekem súgta, találjam



meg testi - lelki védelmem.

S ím, mitől féltem legbelül,

fogfájós lettem, tény: ebben

e két fájdalom egyesül...

A tatai tó körül sétáltam

beszédes unokámmal, Ákossal, mikor

megelőztek bennünket néhányan.

- Papa, nézd, ők kicsodák? - Futók, akik most



megint körbefutják e meseszép

tavat. Egy óra múlva azután újból

leköröztek minket. Ákos ekként

jelzett felém: - Nézd, csak papa: utánfutók!