Vers beágyazása weboldalára »
Hirdessen nálunk

Lelkes Miklós verse

Elfeketült diószem
Burka lehullt,
s diószem itt,
issza őszi
csend cseppjeit,

s levélpárnán,
mely sárga-zöld,
szelíd barnán
rád szól, köszönt:

- Fent voltam én,
most lent vagyok.
Fent a csillag
most is ragyog,

mert magasban,
ott égi ág,
s nem leng, - az már
másik világ!

Érlelt a nyár,
az ősz elért,
sors-koppanást
rám szél kimért.



Nagy kosárban
csörren dió.
Szelíd barna
a színe? Jó!

Ám baljós jel,
ha fekete:
az régi év
hullt gyermeke,

s rajta ott ül
fekete gyász, -
benti NINCSre
külső vigyáz.

Csak diószem?
Már gondolat!
Nem szereti
bezárt agyad,

s hiszed: a Fent
más kulcsra jár,
s feltámaszthat
az Égkirály!

Tőled hited
tán elveszi,
ki ezt könnyen
el nem hiszi,

az a különc,
az a pogány,
kinek diós
kérdés talány?

Tenyér, dió,
szín, fekete,
kigyúl máglyák
volt tűz-szeme,

volt középkor,
volt sors-halál
valahol itt,
s rád-rád talál.

Ezt nem érted,
oly idegen,
mi múltból ott
a szíveden?

Nem igazabb
a "NEM TUDOM"?
Csak mégy, gyáván,
útjaidon,

és észbe sem
veszed soha:
az a kérdés
nem ostoba?



A mese kell, -
jó hit-mese,
Éden igaz
éggyermeke,

diófákat
úgy ültető:
másoknak is
jusson jövő,

hajnal-öröm,
napív-öröm,
alkony-öröm, -
és köszönöm!



Szelíd dió,
diófa nép!
Jó volna, ha
megértenéd:

kelendő bár
rossz hit-mese
(s az sem igaz:
másik fele!),

rossz útra visz,
lentebbre lent,


s a Menny helyett
Poklot teremt!



Nincs adat!

Szóljon hozzá ön is
Captcha image
KÜLDÉS
Bejelentkezés

Regisztráció

Elfelejtett jelszó

Keresés
Vers a honlapodra
Vissza az oldal tetejére