Azon tűnődöm: próza, s vers világa
hol találkozik? Hát, tényleg, lehet,
hogy gyakrabban néz más szemmel az író,
mint a költő, lóvásár tereket.
Írónak a ló: dokumentum-állat.
Tanulmányozza: miként is nyerít,
s a gazda-sorsból merítőkanállal
veszi, s átönti élet-szavait
könyveibe. Jó ez, ha végül minden
a lapokon izmosan eleven,
s felismerhető csizmákról, patákról,
és rúgásokról - a történelem.
Nem válogathatsz többféle hazából, -
mit jelen ad most: csak kényszerhaza.
Van úgy, hogy grófként földműves az író,
s proletár költő - arisztokrata.
Regényt nem írtam, - egyrészt lusta voltam
írógépen annyit kopogni le,
másrészt pillanat bűvölt el leginkább:
Szépség, mely máris pusztuló mese.
A költemény kötötten is kötetlen,
s egy idő után már segít a rím:
a valóság kártyáit újraosztja,
s piros világ nőhet fel álmain.
Költőnek szobrot sohasem emelnék,
csak írónak, ki vaskos ércbe ad,
vagy márványba, vagy lélek-súlyú kőbe
nyers valótól lopott világokat.
A költő inkább Prométheusz-balga.
Tüzet csenne istenektől: Jövőt.
A versben olykor valóság-varázslat, -
de felismerik új, s új érkezők?
Miért tagadnám? Én is balga voltam,
s hozzátehetem: most is az vagyok,
de inkább vállalom a balgaságot,
sorssal, amit Prométheusz kapott.

Inkább. Igen. Egyre kisebb a Csillag?
Látszat, mert Hozzá jutunk közelebb.
Múltunknak csaló tükröt tart e század,
s hangoskodnak hazugság-érdekek.
A próza áthajol bizonytalanba
(vagy, még gyakrabban, szolgává lehet), -
de a költemény sohasem hazudhat,
ha isten-trónon erkölcstelenek!
A vers, az nem. Mindegy: akárki írja,
s bármily műgonddal. Hamis vers: halott.
Kiadhatják felszentelt bőrkötésben, -
az Idő tudja: szégyent nyomtatott.

Persze, versben sokszor gyermekibb lélek,
mint prózában. Ez nem tagadható.
A versben pillanatok csodálkoznak,
ha táltos lesz kíváncsi hintaló.
A vers nem egyszer játszani szeretne,
oda menni, hol gyermekszív dobog
örömtől, s kezdő útjukat kinyitják
fénytelt időt ígérő hajnalok.
Vers esendőbb, mert önmagát mutatja.
Nem kell neki az elrejtő palást,
nem kell az álarcosok gyávasága,
varázs-valót akar, és semmi mást.
Varázs-valót: a Szépség Földjén ének
csillogását reggel-virágokon,
ha sziromkelyhek lassan ébredeznek,
s a rózsaszín fehér felhőt bevon.
Varázs-valót, amelyben ott a Nincsen
gyönyörű hitként, s rosszat megtagad,
s szomjat oltani felbuzogtat forrást,
s hozzánk sietnek Szépség-hű szavak.

Hát ez a vers már egyre csak furább lesz!
Két kopód, hallom, prózáért ugat:
négy keréken gördülőért, mert várnak
eléjük futó erdei utat.
Sorsuk tudom: ők is Regényből jöttek,
kitapintható létből. Kedvesek!
Manócska ugrik kutyus szemgolyóról
szívünkbe át, és boldogan nevet.
E szép ebek ugató költemények,
de nagy keretben prózai világ, -
s nem jó elnéznem azt, hogy e jelenben
mily híd-soron, sorssal megyünk tovább!
Nem jó elnéznem, - de mit is tehetnék?
Mögöttünk és előttünk Végtelen,

de Véges győz még, meg nem értett múlttal,
s ingó trónján: jelen-történelem.