Fagy cipeli meggörbült hátán
az elhallgatott, merev utcát,
s figyeli tehetetlen isten:
lelket lehúzó szomorúság.

Szomorúság-isten, a könnyét
nem vigasztalják itt a fények:
mindent az ős HIÁBA őriz, -
közelt éppúgy, mint messzeséget.

Figyel a vers is, börtönrácsán
képzelet ül, - a Csillag álma,
de való: didergő december,
Kegyetlen Idő Királysága.

Mikulások? Nincsenek többé,
csak beöltözött reklám esték:
röhejt okádnak, s nyájaskodnak.
Egyszerre szégyen és nevetség!

Szent Miklós! Ha voltál is, egykor,
s szép tettel, - emléked nem áldott:
hányszor alázták meg nevedben
jótékonysággal e világot?

A szívekben megkínzott isten:
robot-szíjon rángatott pára,
s páriákban a tudatlanság
máig sem ismert önmagára.

Volt Mikulások, Út a Jóság
Földjéhez! Esendő a lélek.
Valahol mindenkiben gyermek..
A volt utakra visszanézek.

A Decemberről írtam egyszer,
kért kézfogásokról, szavakról,
Ajándékról, mit ma is kérnék,
éppen úgy, ahogy kértem akkor..

Kértem, de akkor sem magamnak:
fel nem nőtt, s felnőtt gyermekeknek,
Mily naiv a segítő szándék!
..de jót akarók mit tehetnek?

Igaz fényben még sohasem volt
templomos múlt, bárgyú csodálat,
nesze semmi fogd meg jól-ének..
Új Bánatok Hegyéig láttat

december, s fagy visz béna utcát
(de távol a paloták vígak!),
s becsületesebb világ, ország
tűnik mindegyre távolibbnak.

Ál-Mikulás, s Hamis Karácsony!
Figyel a vers, lesújtott Isten,
hajléktalan, kigúnyolt Lélek,
holt hitek helyett élő hitben,

s ha tud, szól is a pillanatnak, -
és még ha nem is hallja senki..

..e haldokló Lélektelenben
akkor is a Jövőt jelenti.