Ha meglátlak láncra vert alkonyat
s fölfeded maszkba bújt arcodat,
ha porlepte bőrödből virág hajt,
mely túlél majd jégesőt, fagyvihart,
megőrzöm elhervadt szirmait
s megmentem el nem halt álmaid.

Így szólt a halál a bölcshöz.
Ki csuklyásan, kaszával köröz
homályos lelkek válla felett,
kik nem látnak mást, csak ellenfelet,
a nem ismert táj bánatot fed,
a gyarlóság tüze poklot éget.

Majd folytatva dalhangú szónokát:
bűnöd volt, mint mezőn virág.
Éneked kevés volt s hangja halk,
ékes dallamot sosem szavalt.
Szavaid élce szótlan maradt.
Te hallgattál, én így hallgattalak.

Gyöngyfüzért sző álmod szíveden,
mely áthatol világnyi képzeten.
Megszelidít bajt, vad rettegést,
mulandó perceket élve enyészt.
Bár a felszínen porszemek zengenek...
a mélyben boncol önnön jellemet.

Sarjad a lélek sok lépcsőfokán
a szellemből áradó ős-tartomány.
Az összes szinten porkönnyet szórva
félelmet pusztít ostorozva.
Ledob magáról minden szemérmet
és azt súgja: én vagyok az élet.

Az ismeretlen mélység alatt
meglátsz ébredő csillagokat.
Szíved magjukban mélyen álmodik
s ragyogva hirdetik múló vágyaid.
Egyként repülsz sugaruk fényével,
de fátylát rád teríti az éjjel,

mely komor, sötét, el nem enged.
Hiába mondja: nagyon szeretlek.
Bár az elméd fölfogni képtelen
néked a dal régóta mást jelent.
...és keresed a rejtett titkokat.
De ha eljössz, minden itt marad!

Szádból szöknek e fonnyadó szavak.
Tartalmat, túl sok jót nem tartanak.
Éltő erőt ad az örök kétely,
hogy szembeszállj átokkal, veszéllyel.
Üresen izzik a virágzó lét,
de nem adja rád szemfödelét.

Nem viszlek el, míg meg nem érted,
mit dúdol neked e mulandó élet.
Maradj csöndes, szótlan, hallgatag,
de könnyedben ne fusson gyászpatak.
S majdan olyan légy, mint a kihunyt Nap.
Ha tested halott, fényed még ragyoghat.