Szeretem tavasszal a nyíló ibolyát,
örömmel hallgatom a fecskék ricsaját.
Nézem az ágak közt bujkáló napsugárt,
az első rügyeket és a lombkoronát.

Tavaszi szél kering patakon, rét felett,
nézem a víz színén lebegő levelet.
Csokorba szedem a mezei virágot,
amelynek illata betölti szobámat.

Hazafelé erdőn át vezet az utam,
némaság megtörik,ha gallyra lép lábam.
Madarak szállnak el riadtan felettem,
sietve lépkedek, vár rám a kedvesem.

Erdőből kiérve még egyszer megállok,
\'természet ölelj át, nyugalomra vágyok\',
Ledobom magamról, gondom és bánatom,
lelkemről lerázom fájdalmas járomom.

Most hazatérek, de máskor is eljövök,
mert az élet zűrös, a rohanás örök.
S ha újra csordultig telik a \'pohár\',
visszatérek ide, hol örökös béke vár.