Érzem, utolsó heteimet tengetem,

bánom, mennyi álmom nem teljesítettem,

s fájó, soha nem volt bátorságom a saját

életemet élni, mindig is szerettem(?!)



mások elvárásainak megfelelni.

Sajnálom, mert tudatában vagyok annak

is, hogy ez bizony saját döntéseimnek

következménye, nem volt merszem még arra



sem, hogy valódi - igaz érzelmeimet

kimutassam - viszályok elkerülése

végett. Elnyomott, elfojtott érzéseim

eredménye egy középszerű élet lett



és soha nem váltam azzá, amivé tán

válhattam volna, a magamba szoruló,

ki nem mondott keserűség, harag lelkem,

szívem sorvasztotta, agyamba tóduló



sötét gondolatok - fájó betegségek

melegágyaként - cincálták idegeim.

Igazán sajnálom, hogy csak most, életem

végén ismertem fel - apám intelmei



csak - csak eljutottak hozzám -, a boldogság

választás kérdése, akár választhattam

volna, ám valahogyan beleragadtam

régi mintákba, szokásokba. Akartam,



de, elakadtam. Elfogadtam végül is

az elfogadhatatlant, a középszerű

létet. A változástól való félelem

arra késztetett (mely azért életszerű!),



hogy magammal és másokkal elhitessem,

én voltaképpen elégedett lehetek

életemmel, miközben lelkem legmélyén

arra vágytam: fesztelenül nevethessek...