Szonett 14.

Keresem, hívom magamhoz szüntelen.
Reggeli napfény magához csalogat,
elhiteti: jöhet még szép pillanat,
lesz jövő-képem, nem lesz reménytelen.

Néha álmatlan, gyászossá vált éjjelen
örök-álomra vágyom. Nem hívogat
szép élet, csak a fájdalom szólogat,
bár szívem szerelme rég a végtelen.

Ellök az élet, nem kellek senkinek,
a betegség erősebb nálam, félek
a szerelem így kopogtat egyszer rám,

s majd akkor jön értem várva várt halál,
miután minden szerettem sírba száll,
s azt mondja majd: te vagy az örök-arám.