Valamikor réges-régen,
fiákeren feszítettek a legények,
zeneszóval, mind vidámabban
kurjongattak, virtuskodtak,
nem kölnivel locsolkodtak,
mély kútból vizet mertek,
a szép lányokat egyenként
tetőtől talpig leöntötték,
versikét is mondogattak,
a végén finom bort iszogattak,
egészséget, kellemes húsvétot
kívántak mindenkinek,
és távoztak a legények.
Átöltöztek a leányok, hacsak
volt rá idő, vagy másik ruhájuk.

Kislány voltam, locsolkodókat
nagyon vártam,
virágcsokrokat kötöttem
nem ám akármiből,
hanem jácintból a szimpiknek,
nárciszból a többinek,
piros, sárga és zöld tojás mellé
édesanyám zsebében ott lapult
az aprópénz, kis legénynek
az is elég, örültek a pénzüknek,
szappanos vízzel locsoltak,
kölni vízről hírből sem hallottak.

Ma, amikor elszaladt az élet fölöttem,
locsolkodók még mindig jönnek,
a kis unokám az első, versikéje kedveskedő,
barátok és szomszédok, de kötelezően
jön a testvér, szeme csillog, huncut mosoly,
versikéjét kísérői nem ismétlik, mert így
hangzik: Kék ibolya, zöld a páfrány,
meglocsollak házi sárkány.
Jön a puszi, finom parfüm, piros tojás,
és kisüsti. Beszélgetés nem sokáig,
menni kell a másik házig.