Mikor először sírni láttalak,
bele remegett akkor a világ,
és egy megfáradt, torz alak,
képében néz rám a külvilág.

Homlokomat ráncba vonom,
érthetetlen szánalom ül az iránt,
ki megríkatott úgy érzem jogom,
van rá, hogy pótoljam a hiányt.

Az űrt mit elvesztése okozott,
mit egy őszintének hitt barát,
hazugsága benned fel fokozott,
felkavarva mulandó emlékek viharát.