Nehéz idők járnak feléjük, s ők békét nem találnak,
százezrek várnak s várnak, most sorba hiába állnak.

Mert munka nincs, sem a kis vidéki házon már kilincs...
A család mely igazi kincs, most karján kattanó bilincs.

Csupán egy hétköznapi ember, sok sok szeretettel,
vörös ez a November, mely végez a szerelemmel.

A csekkek gyűlnek egyre csak gyűlnek s ők tűrnek,
esténként mikor egybe gyűlnek, áldoznak a bűnnek.

Melyet úgy hívunk remény, s legyen bármilyen kemény,
hozzon bármit az élet henyén, várni már nem tud szegény.

De mond ő vajon mit tehet? Útja tovább hová vezet?
Némán maga elé mered, remegő hangja torkában reked.

Csak várja, hogy múljon, csak teljen el ez a November,
fejében örökösen ne zúgjon, az a vad háborgó tenger.

Amit a bizonytalanság ki válthat, mégsem vonhat vállat,
sebesen az őrlet felé vágtat, hol talpon meg ő sem állhat.

Még tíz nap egy örökkévalóság, még tíz nap és életbe lép,
még tíz nap és nem jön hatóság, Márciusig nyugodhat a nép.

A moratórium kezdetét veszi, és ez szipojozó csürhe horda,
kezét rá addig sem teszi, arra mit nehéz munkával össze hordta.

Mit saját kezével épített egy élet hosszú, kemény munkája alatt,
melyet napról napra szépített, mára elfogyott mind lassan le apadt.

Akár az álmok melyek éltetnek, melyek nélkül nem vagyunk,
ember sem... Melyek le térhetnek, ha mindent szó nélkül hagyunk.

És lassan elfogyunk, csak nyögünk, nyögjük mások kínjait,
míg térdre nem rogyunk, felégetve lassan a józan ész hídjait.

Mikor a tehetetlenség fojtogat, mikor veszélybe kerül a család,
mikor egy olyan portyázó fosztogat, ki ennyire alattomosan galád.

Az ember vajon mit tehet? Útja hová vezet? Ez őrület... De hiába,
megmozgatott minden hegyet... Mégis egy élet dőlt most dugába.