Emlékeink úgy kötődnek hozzánk,
mint árnyék a kő mögé: észrevétlenül.
Az otthon sziluettjét
én is magamban hordozom: arcomba
karcolta az idő az arcukat,
s karomban övék a mozdulat...
A szem sarkában
-egy cseppben-
elfér az egész gyermekkor:
a ház, a kert, a rét,
ahonnét
elindultam,
zsebemben csörgő vágyakkal...
Ők azok, akikhez mindig
visszatérünk: apám,
aki esténként hazahozta
a gépek olajszagát,
s anyám, akinek ujjai közül
virágok nőttek...
Mint örök tartozó, magamban őket
én így hordozom...

(Az otthon sziluettje antológia 1988)