A tudás italából ne hagyj
eleget innom, óh iskola!
A szomjazó célja te vagy,
s eltol magától az ostoba.

Hívj asztalodhoz naponta
s tégy úgy, mintha játszanál!
Vigyázz rám s vegyél karodba
ha bármi bánat rám talál.

Fékezz,ha kell,jó szóval tilts:
te fegyelmezz, ne a félelem.
Ne tananyagot, engem taníts,
hogy megértsem az életem.

Fogj kézen, ha bárhol játszom
vagy hozzád indulva öltözöm...
De -ahogy tenném azt párszor-
máshova vinne az ösztönöm...

Legyél mindig biztató társam
ha látod: magányos vagyok,
benned az ölelő anyát lássam
ha rólam vitáznak a nagyok...

Te mindig átláthatsz rajtam
de én mégis a tükröd vagyok.
Nem kértem, amit tőled kaptam
amit adtál, bennem az ragyog.

Nem kételkedtem benned soha,
tőled lesz a kavics drágakő!
Bár a tudás kútja mostoha
s néha a szomj hiába nő.

Te megcsiszolsz,én csak koptatlak
és keményen vágsz, mit a sorják.
Munkád nyomai bennem maradnak,
amíg az Én-t emberré csiszolják.

Hát...
a tudás italából ne hagyj
keveset innom, óh iskola!
Bennem az én még te vagy
és életemnek ez kiskora...

Megyek asztalodhoz naponta
s az időt emlékké kötözöm.
Szívem mondaná, szám dadogva
csak ennyit ejt ki: köszönöm...

Egyszer én döntök és te hagyod
Tudom, majd elengeded kezem,
szemedben biztatás ragyog:
tőled megyek,hozzád érkezem

Mert az ölelő anyát látom
benned, tárt karokkal aki vár,
aki nélkül nincsen tiszta álom
s minden-minden vad, sivár.

Maradj annak, aki voltál:
forrás tudásra szomjazónak
s ne légy elérhetetlen oltár
fogadj és engedj őszinte szóval!