A temetőben elmélázva sétáltam.
Amikor majdnem neki mentem, akkor láttam,
Szép volt az arca, és jó az alakja.
Köszöntem, s neki szóra nyílt az ajka.
Nem hallottam mit mondott,
mert a szél elvitte a hangot.
Biztosan valahonnét ismerhettem,
emlékeimben lázasan kutatni kezdtem.
Mikor látta, hogy mennyit tétovázok
és zavartan rámosolyogva félreállok,
szép zöldszemével rám kacsintva,
égő vörös színű haját megborzolva
hangosan kacagott.
Minden sír visszaverte, azt az édes dallamot.
Két kezét kinyújtva próbált átölelni,
vártam ölelését, de nem történt semmi.
Ahogy megfordultam, majd leesett az állam,
még most is remeg mindkét lábam.
Attól, amit a sírok között láttam,
a hideg rázott, csak úgy fáztam.

Ment az a széplány, fehér halotti lepelben,
(Nem is ment szállt, még a hajam is égnek ált!)
ahogy eltűnt a sírok felett, lebegve.

Szeged, 2011. december 29.