Hanyatlik a napnak aranyló sugara,
elmúlik a boldog, s a rút száll tova.
Elmúlik a világ minden élő szerve,
könnyezve temeti nyárutó esője.

Nem kacag fel többé sugara a napnak,
nem hallik édes hangja szavainak.
Porladó fejfa mutatja a helyét,
hol van, kiért egykor áldozta mindenét.

Sírva gyászol téged édes jó anyácskád,
fejfává faragja nagy búvát és'apád.
Mindenki, ki valaha kedvelte szívedet,
keserves bújában, gyászolva pityereg.

Elmúló testednek helye tűnik tova,
síró gyermeked nem talál vigaszra.
A beköszöntő ősz találja siváran
ágyad, otthonod, nem levél a házban.

Szomorún kopognak azóta a cseppek,
éltet adó eső már réges-rég nem esett.
Fájó űr marad minden halott után,
síró családok, gyászoló ház.

A múlt sebét elfedni semmi nem fogja,
emléket feledni Hadesz nem hagyja.
De felragyok elménkben a sír felirata:
\'Adassék béke, az elhunyt poraira!\'